Korábbi bejegyzésben felvetődött már a gondolat, mennyire fontos és hasznos lenne több szempontból is, ha az aktív munkavállalói állományból való átmenet (kivezetés) a nyugdíjas létbe mindkét fél elégedettségére történne.
Negyven év munkaviszony után, a lehetőségekkel élve kértem nyugdíjazásomat. Nem egészségi okok miatt, nem azért, mert elfáradtam vagy nem szerettem a munkámat. Ellenkezőleg. A körülmények bizonytalansága (nyugdíjtörvény, önkormányzati törvény), küszöbön álló változása miatt. Megkaptam az ígéretet, biztosított a vezető munkámmal való elégedettségéről, hogy szükség van a munkámra, sok területen vagyok kompatibilis munkaerő, stb. Megbíztam benne. Aztán fordult a kocka, amikor kiderült, ha nyugdíjasként tovább foglalkoztatnak, annak komoly gazdasági következménye (jubileumi jutalom) lesz az intézmény számára. És már nem volt szempont sem a szakmai hozzáértésem, sem a kompatibilitásom.
Azt gondolom, ez a helyzet két problémát is felvet, amit jól kellene megoldani: az egyik a szakmai/gazdasági, a másik etikai/mentális. Az első megoldása nem megy egyik napról a másikra, körültekintő mérlegelés szükséges hozzá. Az viszont fontos lenne, ha a problémák megoldása közben sem veszítenék el az EMBERT. Ha nem kérdőjeleződnének meg olyan erkölcsi fogalmak: mint a tisztesség, a becsület, az őszinteség, a lojalitás, etika. Hogy az adott szóról már ne is beszéljek. Az adott szó szinonimái a mi nyelvünkben: fogadalom, ígéret, eskü. Sajnos, ma már az adott szó nem kötelez semmire, inkább érdekeik mentén hoznak döntéseket az emberek. Az érdekek pedig változók, hol ezt, hol azt diktálják. A kimondott szavainkhoz való ragaszkodás eltűnik már a normáink közül is.
„Nem sokat hiszek az emberi eskükben és fogadkozásokban: az emberi szavak könnyebben repülnek, mint az ökörnyál ősszel.” Márai Sándor
Mara
