Sajnos most nekem is bezárul egy ajtó. Ígérem, nem nézek vissza rá. Igaz, ez nem a boldogságos ajtók közül való. Erről egy későbbi bejegyzésben írok. A közelmúltban azonban két boldogságos ajtó is bezárult. Az egyik nyáron, az édesanyám halálával, amiről még most sem tudok beszélni. A másik azonban manapság sokunkkal megesik, nevezetesen, hogy elvesztjük az állásunkat. A tény önmagában is szörnyű, hisz gyerekeink vannak, jó esetben lakásunk és enni kell, és a sárgacsekkek….Ugye ismerős? Egy fokkal nehezebb akkor az eset, ha a munkánk egyben a hivatásunk is. Én éveken keresztül, azaz a kilencvenes évek eleje óta a külhonban élő magyarok ügyével foglalkoztam. A munkám már-már a szenvedélyemmé vált. Sokat dolgoztam, de nem bántam. Nem bántam azt sem, hogy szinte soha sem tudtam kialudni magam. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy jól végeztem a dolgom, amit főnökeim folyamatosan meg is erősítettek. Egyszer csak megváltozott minden, új főnökök jöttek, akik elmondták, hogy most új világ jött el, és annak építésére már nem vagyok alkalmas. Rövid időn belül „kiderült”, hogy egy „lúzer” vagyok. És ha ezt elégszer mondják, akkor el is hiszi az ember. Azért annyira megkönyörültek rajtam, hogy kaptam ugyan munkát, de olyat, amit szívből utáltam. Persze ehhez is gazsulálnom kellett mindenkinek. Napi 10-12 órát dolgoztam, gyakran szombaton is. Közben anyum beteg lett, így szinte emberfeletti teher hárult rám. A munkahelyemen pedig csak gyötörtek, gyötörtek, annak ellenére, hogy tájékoztattam a feljebbvalóimat a családunkban történtekről. Mikor aztán édesanyám feladta a harcot a betegséggel szemben, én is feladtam a harcot a munkahelyemmel szemben, és szép csendesen összeomlottam. Azóta próbálok kilábalni a helyzetemből. Próbálok új munkát találni, egész jól működöm az MLM-es munkámban. Itt egy jó csapatra és egy jó barátra leltem. Már nem érzem vesztesnek magam, és reménykedem, hogy a jövőben lesznek újra olyan főnökeim, akik értékelik azt a munkát, ami igazából a hivatásom is. Annak ellenére, hogy ennyi rossz történt velem, hitem szerint ez nem véletlen. Nem hiszek ugyanis a véletlenekben. Hiszek viszont abban, hogy ezek a terhek inkább megerősítenek, mint gyengítenek. Ha bevezető idézetet olvasom, akkor most egy ajtónak kell kinyílni előttem. Nagyon figyelem….
Andi
