Nyugdíjasként is álmodom (igaz, nem a fehér lovon érkező királyfiról)

2012 december 1. | Szerző: Állásnélküli élet.... |

Amikor nyugdíjas lettem, volt egy rémálmom. Mivel fogom kitölteni a napjaimat, mit fogok csinálni? Biztos bután hangzik, hisz a legtöbben alig várják, hogy kikerüljenek a mókuskerékből, és azt tehessék, amit akarnak.  Nekem félelmetes volt ez a nagy szabadság. Nem is nagyon tudtam mihez kezdeni magammal az első időszakban. Hallhatunk, olvashatunk sok okosat: szervezd meg az életedet! Legyen napirendünk, sok-sok aktív, érdekes tevékenységgel. Segítsen a család, arra buzdítanak gyermeket, szülőt, legyenek részesei egymás életének. Az én esetemben ez sem volt járható út, mivel több száz km-re él a gyermekem és családja. Mással kellett próbálkoznom, de vidéken élek, így elég behatároltak a lehetőségeim. Ráadásul tél volt, így kedvenc időtöltésem a kertészkedés sem volt időszerű. Beszorultam a lakásba, olvastam, zenét hallgattam, filmet készítettem az utazások során készített képekből, és megvarrtam életem első római rolóját. Ez utóbbiak legalább valami „alkotás félék” voltak, de még mindig nagyon öncélúak.

Hiányzott az aktív szellemi elfoglaltság, ami tanárként az életem része volt. Az új dolgok tanulása, az órákra való felkészülés, dolgozatjavítás, a figyelem, amit a „fész tu fész” kérdésekre adott válaszok igényelnek. Leginkább azonban az érzés hiányzott, hogy ne csak önmagam megelégedettségére tegyek valamit.  És akkor álmodtam egy merészet magamnak. Olyasmire vágytam, ami kihívást jelent, új, tanulást igényel, hogy az agysejtjeimet foglalkoztassam, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne tompuljak el.  Az is lényeges szempont volt, hogy emberekkel kerüljek kapcsolatba, ne „magányos farkasként” kelljen ezt a munkát végeznem, a megcsappant emberi kapcsolataim ne szűküljenek tovább. És még valami: ne csak a saját örömömre éljek. Kapjam meg a „valamit adni tudtam” érzést, amitől a másik ember, több, jobb, gazdagabb lesz.  És valóra vált az álmom. Visszanézve egy év távlatából, megtaláltam azt a feladatot, ami mindezt megadja nekem, és ettől jól érzem magam. Így már elmondhatom, van élet a nyugdíj után…

Mara