Emberi kapcsolatok I.

2012 december 17. | Szerző: Állásnélküli élet.... |

…„A gyermeki szeretet logikája: «Szeretek, mert szeretnek.»
Az érett szeretet logikája: «Szeretnek, mert szeretek.»
Az éretlen szeretet azt mondja: «Szeretlek, mert szükségem van rád.»
Az érett szeretet azt mondja: «Szükségem van rád, mert szeretlek.»”

(Erich Fromm: A szeretet művészete)

Az emberi kapcsolataink oly sokrétűek, hogy lehetetlen egy bejegyzésben taglalni mindet. Családi-,, pár-, baráti kapcsolatok, szomszédok, munkatársak, üzletfelek („nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei”). És megannyi más, eltérő mélységű és minőségű kapcsolat szövevénye hatja át életünket. Sőt, egyik fajta kapcsolat pillanatok alatt másikká alakul, munkatársakból lehetünk barátok vagy épp fordítva. És még csak a pozitív kapcsolatokkal példálóztam.

Az első kapcsolatrendszerünket a családban alakítjuk, itt szocializálódunk. Később ez a világ elkezd tágulni, a hálózat is bonyolultabb lesz: óvoda, iskola, barátok, munkahelyek, nem megfeledkezve a szerelmekről.

Nem szeretnék túl nagyot markolni, így igyekszem a saját példáimon átszűrve inkább a barátságról és a munkatársi kapcsolatokról írni. Arról már írtam, hogy anyum nyáron meghalt, jelenleg pedig munkahelyi gondjaim vannak. Ismerjük,- azt a szinte már közhellyé vált mondást – hogy „bajban ismerszik meg a barát” Nagyon jól esett, hogy anyu betegsége alatt, a halála után, sok barátom, ismerősöm keresett meg, segítségüket felajánlva. Úgy éreztem, hogy sok barátom van. A munkatársaim közül egy kivételével, senki nem keresett, holott tudták, hogy belebetegedtem a történtekbe. Korábban azt hittem, hogy jóban vagyunk. De mégsem. Régi munkatársaim közül nagyon sokan kerestek, keresnek ma is. Jól esik, köszönet érte.

Más a helyzet most, hogy állás nélkül maradok…Sok barátom, – akik egyébként együttérzésükről biztosítottak- nincs   abban a helyzetben, hogy segíteni tudjon. Ennek ellenére gyakran kommunikálunk mindenféle csatornákon, tartják bennem a lelket.

Aztán vannak azok az emberek, akiket barátaimnak, jó munkatársaimnak hittem, módjukban is állna segíteni,- pozíciójuk okán – de nem teszik. A nekik küldött emailekre még csak nem is válaszolnak. Félrenéznek, mert nekik most jó. Vajon meddig? Némelyikük persze minden vasárnap eljár a templomba, esetleg gyerekeit egyházi iskolába is járatja, jó keresztény módjára.

A fokozatosság elvét betartva, most jön a slusszpoén: a „legszebb történeteim” azon barátaimról/jó ismerőseimről/közeli munkatársaimról szólnak,- van ebből is egy csokorra való – akikről minden jót feltételeztem, de a bajban csalódnom kell bennük. Például, mikor együtt dolgoztunk, akkor jóban voltunk, aztán a betegállomány alatt úgy eláztatott az új főnök előtt, hogy az még csak szóba sem állt velem. Volt olyan barátom(?), akitől segítséget kértem, de nem kaptam. A legszebb az volt, mikor egy volt munkatársam, „mit tesz Isten” református lelkész, megtagadta a segítséget, azzal, hogy ő nem is ismer…Én ismerem, kár, hogy nem kérdez róla senki.

Ugye, milyen szerteágazóak és szövevényesek az emberi kapcsolatok? Pedig ez csak egy aprócska szelete volt ennek a bonyolult rendszernek.

Andi