Valaminek a vége/valaminek a kezdete

2012 december 27. | Szerző: Állásnélküli élet.... |

Úgy érzem többszörösen is aktuális témát választottam. Először is december 21-re vártuk az Apokalipszist, de hiába. Bár korábban azt olvastam, hogy ne látványos világvégére, inkább csak egy átalakulásra kell gondolnunk. Tehát valaminek a vége, egyúttal valaminek a kezdete. Azt ismerjük, milyen volt, azt pedig, hogy milyen lesz, bizakodva várjuk.

Aztán itt van a nyakunkon az év vége is, az elmúlt évről tudjuk, milyen volt, és – aztán bár nem bizakodva – inkább kíváncsian várjuk a következőt. Sokunk számára 2013. a túlélés éve lesz. Soha nem gondoltam, hogy nő létemre milyen nagyon szeretnék egy évvel öregebb lenni.

Aztán beszélhetünk egy másik fordulópontról is, ami nem kötődik szorosan egy naphoz, de még is változást hozott. Eddig igyekeztem írásaimban a politikát messze elkerülni, de most nem tehetem. Ugyanis ez a harmadik változás számomra az egyik legkézzelfoghatóbb (szorosan a munkahelyem elvesztése után), az ún. „téli rózsás forradalom” volt.  Ebben az esetben is vége lett valaminek, és elkezdődött valami más. A felsőoktatási keretszámok ürügyén egyfajta széleskörű elégedetlenségi, szolidaritási mozgalom van kialakulóban, aminek reménykedve várom a folytatását.

Ehhez kapcsolódva mesélek el egy történetet, persze név nélkül, hisz senkit nem szeretnék kényelmetlen helyzetbe hozni. A napokban felhívtam egy ismerősömet. Sajnos néhány udvarias „hogy vagytok? és ti?” mondat után rátértünk a valós helyzetünkre. Elmondtam, hogy munkanélküli leszek a hónap közepétől, ő válaszképpen elmondta, hogy pedagógusként sok munka mellett, nagyon keveset keres, tele van adóssággal, lassan a lakása is veszélybe kerül. Amúgy ő sem ért egyet a keretszámokkal, valamint az oktatásban folyó átalakítással. A beszélgetés végén mindenben egyetértve, a jövőtől való szorongásunkkal együtt mégis más konklúzióra jutottunk. Ő arra, hogy ez minden rendszerek legjobbika, ma sem tenne másként, ha szavazni kéne. Mert az elvei mégiscsak …én pedig teljesen máshova jutottam, mert hát az elveim mégiscsak…Miután majdnem békésen köszöntünk el, a férjuram, aki végighallgatta csevejünket, csendesen megjegyezte: megint jól elbeszélgettetek. Ugyanis ezzel a barátnőmmel minden egyes beszélgetésünk  ordításba torkollik. Pianoval kezdünk, és fortissimoval fejezzük be.

És most rátérek, az amúgy többször megírt dologra, a munkaviszonyom végére. Természetesen erről is tudom milyen volt: váltakoztak a jó és kevésbé jó periódusok, majd befejeződött egy pokollá váló időszakkal. Pokollá tették a tehetségtelen, ám végtelenül karrierista vezetők, akik nem tudtak túllépni saját árnyékukon. És most lesz az életemben újra egy nagy kezdet. Hitem és reményeim szerint jobb, mint ez az elmúlt két év.

Ha van ötletetek, szóljatok!

Andi