Diáklét…, Tanárlét… – valahol mélyen szerves egészet alkot a két dolog, akarva akaratlanul, tudat alatt, kihat további életünkre, viselkedésünkre, mindennapjainkra.
Úgy vélem, vagyunk néhányan, akik hozzám hasonlóan ebbe a szituációba kerültek : ugyanabban az iskolában voltak diákok, majd tanítóként, tanárként tértek vissza. Ki így, ki úgy éli át az ezzel járó élményeket, érzéseket.
Az első, s egyben legemlékezetesebb érzést talán egy gyermekvers kezdő sorával tudom felidézni: „Első nap az iskolában, padban ülök, figyelek, nem moccantom fejem, lábam – nagy dolog ez gyerekek!”Máig elevenen él bennem az első nap emléke. Első pillanatra az épület, az ott tartózkodó tengernyi tanár, diák egyszerre keltett bennem félelmet, izgalmat, kíváncsiságot. Később ugyanaz az épület, a tantermek megszokottá, természetessé, mintegy második otthonommá váltak. A végzés után néha még vissza-visszajártam, de aztán ezek a látogatások elmaradtak. Egészen addig, míg főiskolai tanulmányaim végén munkahelyet kerestem magamnak. A tanulmányi osztályon ajánlottak egy iskolát a lakóhelyem közelében. Azt már többször említettem, hogy véletlen nincs. Épp a régi iskolám keresett pedagógust.
Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ismét itt vagyok a régi iskolám előtt, és ismét kissé félénken lépek be a jól ismert kapun. Úja itt vagyok, csak más szerepben, mint tanár. Sokszor kellett ezt tudatosítanom magamban. Életkorban nem volt sok különbség köztem és a felsős diákok között, mégis a versike, amit néhány sorral följebb idéztem, már másként hangzott: első nap az iskolában, padban ülnek, figyelnek …Rám! Izgalmas időszak kezdődött az életemben. Túl fiatal és túl éretlen voltam bizonyos értelemben ahhoz, hogy azonnal felnőjek a feladathoz. Néha úgy viselkedtem, mint diákjaim közül a legelevenebbek, néha pedig komoly tanárként. A szerepek gyakran cserélődtek…Telt az idő, és én egyre otthonosabban éreztem magam az új szerepemben. Ehhez persze hozzásegítettek kollégáim, – közülük sokan korábban tanáraim- néhol szeretettel, néhol komoly letolással “helyre tettek”. Tudjátok, hányszor álltam a szőnyeg szélén az igazgatónő előtt? Ne találgassatok, sokszor. Egyszer óra után bandukoltam be a tanáriba, mi kor rám kiabált egy kollégám: „ – megmondtam már ezerszer, hogy diáknak nincs helye a tanáriban!” Erre én:- de Zsuzsa néni, én csak a naplómat hoztam be. Válasz:” – bocs Andika, elfelejtettem….”
Már rég nem tanítok, de szívesen emlékszem ezekre az évekre, hisz ez az iskola gyerekként az ismeretek, felnőttként önmagam megismerésének színhelye volt.
Andi
