Elnézést, de most megszakítom a netesmunka ismertetőt egy tanulságos kis történettel.
Ismét a saját (elnézést a szóhasználatért) hülyeségembe futottam bele. Meg aztán „hiúság, asszony a neved”! Szóval az történt, hogy már megbékélve a sorsommal, néhány héttel ezelőtt volt egy rejtélyes telefonhívásom. Egy olyan ember hívott fel, akit nem ismertem személyesen. Elmondta, hogy állást ajánl nekem, és ennek érdekében, ha nem azonnal, akkor legalább másnap reggel találkozzunk. Annak ellenére, hogy komoly fenntartásaim voltak az állást ajánló „intézménnyel” kapcsolatban, elmentem az interjúra. Ott aztán megtudtam, hogy a szakmai tapasztalatom, a végzettségem, no meg a kapcsolati tőkém….hát az fantasztikus (na jó, ez egy kis túlzás)! Arra sajnos nem kaptam választ, hogy pontosan mi lenne a feladatom. Mindegy, tök jó, állást ajánlottak a szakmámban. Már csak némi formalitás lenne hátra, – és ha én is úgy akarom- nemsoká kezdhetek is. Aztán eltelt egy hét, két hét,…sok hét, és csönd. Persze, addig mi is megvitattuk, hogy mi legyen az én válaszom az ajánlatra. Készültem is a telefonhívásra, de hiába, csönd és csönd. Aztán összeszedtem a bátorságom, és felhívtam azt az urat, aki a választ ígérte. Többszöri beszélgetésünk után kibökte, hogy beszélt az intézmény vezetőjével, valamint a már ott dolgozó stábbal (akik közül egy embert ismerek, a többinek még a nevét sem hallottam ezidáig), és arra jutottak, hogy nekik nem az én tapasztalatomra van szükségük, hanem másra, teljesen másra. Illedelmesen megköszöntem a választ, és letettem a telefont. Arra már nem volt szükség, hogy az én döntésemet közöljem vele, mindegy is.
A lényeg, hogy végre biztosan megtudtam, hogy létezik egy írott/iratlan lista, ahol előkelő helyen szerepelhet a nevem, mint olyan, akit sehol sem lehet alkalmazni. Nyilván ez annak a nyolc évnek köszönhető, amikor dolgoztam a szocik alatt. Mintegy stigma, beleégett a bőrömbe. Persona non grata! A vicces persze az, hogy én a rendszerváltás óta jobboldalinak aposztrofáltam magam. Ez azonban a szocikat mit sem érdekelte, csak a szakmai hozzáértésem, ami ma is megvan.
Én vagyok az, akit a sajátjai tettek kívülállóvá! Az én gyerekem megy Londonba dolgozni, ha nem sikerül taníttatnunk.
Azt hittem, hogy már nincs lejjebb!
2013 június 30. | Szerző: Állásnélküli élet....
Elnézést, de most megszakítom a netesmunka ismertetőt egy tanulságos kis történettel.
Ismét a saját (elnézést a szóhasználatért) hülyeségembe futottam bele. Meg aztán „hiúság, asszony a neved”! Szóval az történt, hogy már megbékélve a sorsommal, néhány héttel ezelőtt volt egy rejtélyes telefonhívásom. Egy olyan ember hívott fel, akit nem ismertem személyesen. Elmondta, hogy állást ajánl nekem, és ennek érdekében, ha nem azonnal, akkor legalább másnap reggel találkozzunk. Annak ellenére, hogy komoly fenntartásaim voltak az állást ajánló „intézménnyel” kapcsolatban, elmentem az interjúra. Ott aztán megtudtam, hogy a szakmai tapasztalatom, a végzettségem, no meg a kapcsolati tőkém….hát az fantasztikus (na jó, ez egy kis túlzás)! Arra sajnos nem kaptam választ, hogy pontosan mi lenne a feladatom. Mindegy, tök jó, állást ajánlottak a szakmámban. Már csak némi formalitás lenne hátra, – és ha én is úgy akarom- nemsoká kezdhetek is. Aztán eltelt egy hét, két hét,…sok hét, és csönd. Persze, addig mi is megvitattuk, hogy mi legyen az én válaszom az ajánlatra. Készültem is a telefonhívásra, de hiába, csönd és csönd. Aztán összeszedtem a bátorságom, és felhívtam azt az urat, aki a választ ígérte. Többszöri beszélgetésünk után kibökte, hogy beszélt az intézmény vezetőjével, valamint a már ott dolgozó stábbal (akik közül egy embert ismerek, a többinek még a nevét sem hallottam ezidáig), és arra jutottak, hogy nekik nem az én tapasztalatomra van szükségük, hanem másra, teljesen másra. Illedelmesen megköszöntem a választ, és letettem a telefont. Arra már nem volt szükség, hogy az én döntésemet közöljem vele, mindegy is.
A lényeg, hogy végre biztosan megtudtam, hogy létezik egy írott/iratlan lista, ahol előkelő helyen szerepelhet a nevem, mint olyan, akit sehol sem lehet alkalmazni. Nyilván ez annak a nyolc évnek köszönhető, amikor dolgoztam a szocik alatt. Mintegy stigma, beleégett a bőrömbe. Persona non grata! A vicces persze az, hogy én a rendszerváltás óta jobboldalinak aposztrofáltam magam. Ez azonban a szocikat mit sem érdekelte, csak a szakmai hozzáértésem, ami ma is megvan.
Én vagyok az, akit a sajátjai tettek kívülállóvá! Az én gyerekem megy Londonba dolgozni, ha nem sikerül taníttatnunk.
Ennél már csak jobb lehet, ugye?
Andi
Oldal ajánlása emailben
X