Én szeretek, Te szeretsz, Ő szeret… (de, hogy is szeretünk?)

2012 december 6. | Szerző: Állásnélküli élet.... |

Eszembe jut egy régi kép, amit kívülállóként figyelhettem meg. – Idős házaspár mögött mentem az utcán, akik sétáltak, és megálltak a buszmegállóban. A járásukat egymáshoz igazítva, egymásba karolva lépkedtek. Látszott milyen összhang van közöttük, ez minden mozdulatukban megnyilvánult. Féltéssel figyelte egyik a másikat, ahogy felléptek a buszra. Az, ahogy felsegítette az idős úr a párját, természetes, megszokott mozdulat lehetett. Ahogy beszélgettek, az nem formális csevej volt, őszinte érdeklődéssel és odafigyeléssel fordultak egymás felé. Az első gondolatom az volt, szeretnék így megöregedni. A második: mi kell ahhoz, hogy a felém irányuló megnyilvánulást szeretettel tudjam fogadni, és viszonozni?

Ilyenkor Karácsony táján több szó esik a szeretetről. Ráhangolódunk az ünnepre, ajándékokon törjük a fejünket, szeretteinkre, barátainkra gondolunk. Biztos vagyok abban, mindenki igyekszik az ünnepet bensőségessé, szeretetteljessé tenni. Hogy ezt miként tesszük? – A szeretetet ugyanúgy tanuljuk, ahogy minden mást. Részben a családban látott mintából, részben megélt helyzeteken keresztül. Korábban, talán 6-8 évvel ezelőtt egy akkori élethelyzetem megoldása kapcsán akadt a kezembe egy érdekes könyv Gary Chapman-től, ami az egymás közötti kommunikáció-metakommunikáció fontosságát hangsúlyozza. Emlékszem, ahogy a saját kapcsolataimat ebből a szempontból vizsgálgattam. Bevallom, elég sok hiányosságot találtam, azóta kicsit tudatosabban figyelek ezekre.

A legfontosabb a szó, a dicsérő szó! Emlékszem, tanárként történt meg velem, hogy jól tanuló diákom azt mondta a bizonyítvány átadáskor: „hiába kaptam ötöst a feleletemre, dolgozatomra, olyan ritkán dicsért meg”. Azóta tudom, minden ember (nemre és korra való tekintet nélkül) igényli a bíztatást, dicséretet, szóbeli elismerést, de ha nem kapja meg, elégedetlennek érzi magát. Nem nagy dolgokról van szó, csupán egy kis megerősítés, támogatás, köszönet (!), amit ki is mondunk. Mert ez erőt ad, megnyugtat, magabiztosabbá tesz.

Fontos az idő. Kisgyerekes anyaként gyakran voltam olyan helyzetben, hogy a munkahelyről hazaérve házimunkával, vagy iskolai munkával folytattam a „műszakot”. A fiam abbéli igényére, hogy nézzem meg… , leggyakoribb válaszom volt a „mindjárt, egy kicsit később”, ami legtöbbször elmaradt. Most pedig, amikor fordított a szituáció – dolgozik, saját családja van -, bizony rosszul esik, hogy kevés ideje jut rám. Tehát fontos az idő, amit együtt és egymásra figyelve töltünk el, amivel a legegyszerűbben kifejezhetjük a szeretetünket.

Kell az érintés! Vannak családok, ahol a szülők rendszeresen megölelik, megpuszilják a gyerekeket (nyilván egymást is), ezért az ilyen közegben felnövők igénylik is az érzelmek effajta kifejezését. Másutt szemérmesen nevelik a gyerekeket, az érintéseket szavak, szívességek helyettesítik.

A megélt idő ellenére még ma is gyakran foglalkoztatnak ezek a gondolatok: vajon kinyilvánítjuk, megéljük a szeretetet? Hogy tudjuk ezt jól tenni a mindennapjainkban szüleinkkel, társunkkal, gyerekünkkel, barátainkkal?

Mara